Nem volt hangos nap, nem volt nagy bejelentés, csak bennem dőlt el valami végleg: mostantól magamat választom. Nem azt, hogy ki mit gondol, nem azt, hogy ki mit tanácsol, hanem azt, amit én érzek igaznak. És közben pont ekkor kezdődött el életem egyik legnehezebb időszaka is. Akkor derült ki, hogy az a házasság, amiben éltem, nem az volt, aminek hittem.
Szépen lassan lehullott minden, amit addig biztosnak gondoltam, és ezzel együtt elindult bennem egy fékezhetetlen lelki zuhanás.
Szilveszterkor és januárban ez az egész csúcsosodott ki, szóval a 2022-es év nem indult túl fényesen… sok stressz, sírás, kétségbeesés, egy mély, nehéz időszak, amikor néha azt sem tudtam, merre van előre. Szerencsére a barátaim és a családom fogták a kezem, és ezért végtelenül hálás vagyok, de az éjszakák… azok mindig sötétek voltak és magányosak. Ott már nem volt kapaszkodó, csak én voltam, a gondolataim, a problémák, a megaláztatás, és azok a bántó visszhangok, amiket attól kaptam, akitől erre soha nem számítottam.
Mintha ez nem lett volna elég, ebben az időszakban zabált a sajtó.
Lélektelenül, csontig.
(Tisztelet a kivételnek, mert volt ilyen)
Névtelen, arctalan emberek bíráltak, véleményt mondtak rólam és az életemről úgy, hogy semmit nem tudtak a valóságról. Könnyű lett volna beleállni, visszavágni, megvédeni magam, kimondani az igazságot… de közben ott volt bennem egy másik hang, hogy minek?
Csontra csont?
Harcból harc?
Soha nem lett volna vége.
Csak még mélyebbre húzott volna. Volt valami, ami fontosabb volt ennél, a gyerekem lelki egészsége, és az a maradék tisztelet, ami még létezett.
Úgyhogy nem mentem bele. Nem azért, mert nem tudtam volna, hanem mert nem akartam ebben élni tovább.
Közben pedig jött egy nagyon furcsa, de nagyon tiszta felismerés is.
Az az ember, akit addig vakon nagyra tartottam, amikor kinyílt a szemem, hirtelen a legkisebbnek és legszánalmasabbnak tűnt. Persze jött az önvád is, hogy lehettem ennyire vak, miért nem vettem észre a jeleket? De az igazság az, hogy észrevettem. Csak elnyomtam.
Bekajáltam a buta sztorikat, hagytam magam megvezetni. Ezt kimondani fáj, de közben felszabadító is, mert ott kezdődik az igazi felelősségvállalás.
Bármennyire is kemény volt, ma már azt mondom: örülök, hogy így alakult. Mert az igazán nagy változáshoz nem elég egy kis igazítás. Ott rombolás kell. Pusztítás.
Szét kell esnie annak, ami nem valódi, hogy végre legyen hely valami igaznak.
Én pedig ebben a káoszban, nehézített terepen kezdtem el az életmódváltásomat, a fogyásomat, az egészségem rendbetételét. Nem egy nyugodt, stabil pontból indultam, hanem a romok közül. Ehhez olyan erő kellett, amiről addig nem is tudtam, hogy bennem van.
Olyan kitartás, ami minden egyes nap újra döntés volt.
Tudod, mikor éreztem meg igazán, hogy mi történt? Amikor végre levegőhöz jutottam. Amikor lekerült rólam az a súly… az a mínusz 100 kiló. És most nem a saját testsúlyomról beszélek. Ha érted, érted.
Azóta könnyebb lett minden. Tisztább a fejem, nyugodtabb a lelkem, és sokkal erősebb vagyok, mint valaha.
Azóta nem várok engedélyre, nem várok megerősítésre. Megyek a saját utamon, a saját intuícióm után. És igen, néha hibázom, néha kerülőutakon megyek, de ez az én életem. És minden egyes döntésemmel azt építem, aki lenni akarok. Az igazat.
Az erőset. Azt, aki végre tényleg magát választja.
Mennyire nehéz így létezni?
Őszintén? Nem könnyű mert van morzsolódás.
Megéri? Meg.
A legjobb és legnagyobb NEM-eket az elmúlt 4 évben mondtam!
Ami minden esetben számomra egy IGEN volt!
Neked mi lenne a legnagyobb NEM-ed másoknak, ami a legnagyobb IGEN lenne számodra? Érdekes egy mondat nem igaz?
