4167 méter, Toubkal – és az a pont, ahol majdnem feladtam!
Nem tudom, voltál-e már úgy, hogy valamit nagyon akartál…
aztán amikor tényleg benne voltál, rájöttél, hogy ez sokkal nehezebb, mint gondoltad.
Na, a Toubkal pontosan ilyen!
Marokkó, Atlasz-hegység, 4167 méter.
Papíron gyönyörűen hangzik.
Képen még jobban.
A valóság viszont egészen más.
Kő. Por. Meredek emelkedők.
Hosszú, végtelennek tűnő meredek csúszós, sziklás, havas terep, ahol néha csak azt érzed, hogy egy lépést is nehéz megtenni.
A levegő egyre ritkább, a tested egyre fáradtabb, és közben a fejedben is elkezdődik valami. Valami olyan amit eddig nem éreztem még.
Ez nem az a túra, ahol könnyedén sétálsz.
Ez az, ahol minden egyes lépés egy döntés.
És én ott voltam.
Benne.
Volt bennem szégyen érzet, hogy nem bírom? Volt.
A második alaptáborban megtörtem.
Nem fizikailag – fejben! De természetesen ha lelkileg nem vagy rendben, vagy mentálisan abban a pillanatban a tested sem sziporkázik. Nehéz, fáradt és motiválatlan.
Elfáradtam.
Túl sok lett az egész.
A nyomás, az elvárás, hogy „meg kell csinálni”, hogy „ilyen vagyok”, hogy „én ezt végigviszem”.
És egyszer csak ott voltam egy ponton, ahol már nem akartam tovább.
Az akklimatizációs túrát a csúcs előtt kihagytam.
Ott maradtam. Sírtam, taknyosan a civilizációtól nagyon messze, a szélben egy szamár társaságában. Fura egy kombináció igaz?
Volt bennem minden: csalódottság, bizonytalanság, és az a belső hang, ami kérdez:
„Mi van, ha nem sikerül?”
Aztán történt valami nagyon egyszerű, de mégis mindent megváltoztatott.
Leültem, és azt mondtam magamnak:
rendben. Akkor most megengedem, hogy ne menjek tovább. Megbeszéltem magammal, hogy képes vagyok megbocsájtani magamnak azt, ha valami nem sikerül.
Hogy feladhatom.
Hogy módosíthatok a terven.
Hogy nem kell erősnek lennem mindenáron.
Annyiszor kellett már, erőből, muszájból...
Ahogy ezt kimondtam és hagytam, hogy áfusson rajtam, érezzem legbelül, abban a pillanatban megkönnyebbültem.
Mintha levettem volna magamról egy súlyt.
A megfelelés terhét.
A bizonyítás kényszerét.
És ami ezután jött, arra nem számítottam.
Másnap reggel felkeltem, és elindultam a csapattal.
Nem azért, mert muszáj volt.
Nem azért, mert bizonyítani akartam.
Hanem mert már szabad volt!
Lépésről lépésre haladtam.
Kő után kő.
Légzés után légzés.
Sokszor eszembe volt a Nagypapám.
Ő mindig ott van és fogja a kezem a kezem amikor kell a bátorság, a hit és a kitartás.
Néha lassan.
Néha megállva.
Néha csak annyit mondva magamnak: még egy lépés.
Emlékszem arra amikor semmire nem gondoltam, csak úgy voltam. Léteztem, kikapcsoltam az agyam teljesen.
A terep nem lett könnyebb.
Ugyanaz a meredek, sziklás út volt, ugyanaz a fáradtság, ugyanaz a ritka levegő.
De bennem valami megváltozott.
Nem küzdöttem magam ellen.
Hanem együtt haladtam magammal.
Felértem!
Nem azért, mert nem akartam feladni.
Hanem mert megengedtem magamnak, hogy akár fel is adhatom.
Mégis mentem tovább.
A Toubkal nem csak egy hegy volt.
Nem csak 4167 méter.
Ez egy határ volt bennem és átléptem az Észak-Atlasz hegységben.
A legtöbben azt gondolják, hogy a kitartás azt jelenti: Nem adod fel, bármi történik!
De ez nem igaz!
A valódi erő ott kezdődik, amikor megengeded magadnak, hogy elfáradjak, kételkedjek, akár meg is álljak.
Aztán ebből az állapotból képes vagy magadat felszívni és menni, csinálni.
Amikor nem erőből mész tovább, hanem kapcsolódásból saját magadhoz!
A Toubkal megtanított arra, hogy a feladás gondolata nem az ellenséged.
Hanem egy jelzés.
Egy határ.
Egy pont, ahol újra kell hangolnod magad.
És ha ezt megengeded magadnak, akkor nem gyengébb leszel, hanem tisztább, valódibb és valami már erő tör fel benned, ennek megértése után.
Amit ebből elvihetsz magaddal!
Lehet, hogy nem egy hegyen vagy most.
Lehet, hogy
– az életedben vagy egy nehéz helyzetben
– túl sok rajtad a nyomás
– megfelelni próbálsz
– vagy egyszerűen csak elfáradtál
És lehet, hogy azt érzed:
„nem bírom tovább”.
És tudod mit?
Ez rendben van.
Nem az a kérdés, hogy feladod-e.
Hanem az, hogy megengeded-e magadnak ezt az érzést…
Ezt az érzést anélkül, hogy elítélnéd magad érte! Néha pont ez az a pont, ahol új erő születik.
A legfontosabb tanulság számomra!
Nem az tesz erőssé, hogy soha nem gondolsz a feladásra. Hanem az, hogy akkor is továbbmész, amikor már megengedted magadnak, hogy megállhass.
És amikor ez megtörténik akkor már nem ugyanaz az ember megy tovább!
Egy sokkal őszintébb, erősebb, saját magához hűbb verziód.
Talán ez a legnagyobb csúcs, amit el lehet érni.
Gréti
