Évekkel ezelőtt egy adásban főztem. Kamerák, fények, mosoly minden a helyén. Az a fajta helyzet, ahol kívülről minden csillog, belül pedig közben zajlik az élet.
Aztán jött a reklámszünet.
Éreztem a kezemen az alapanyagok illatát, a hajamban a sercegő serpenyő vajas aromáját, az indukciós lap melegét. Ilyenkor mindig van egy kis csevegés: ki hogy van, gyerekek, hétköznapok…
És akkor valaki megszólalt.
Azt mondta, hogy a férfiak nem kívánják meg azt a nőt, akinek „kaja szagú” a haja, ruhája. Hogy ki kívánna meg egy zsíros, töltött káposztás illatú nőt, aki egész nap a konyhában áll, mire a párja hazaér.
Erős mondat volt.
A hansúly is, meg a tekintet is.
Sokáig gondolkodtam ezen.
Nem a higiénia volt a kérdés.
Nem az alap ápoltság.
Az én fejemben ez az illat a munka, az erőfeszítés, a gondoskodás és a teremtés illata volt. Az „otthoné”.
Azé az életé, ahol valaki ad.
Mégis, abban a mondatban megjelent egy nagyon erős felosztás:
Van a „jó nő”aki mindig friss, kívánatos, tökéletes? Rajtra készen.
Meg van „másik”?
Az előbbi kell a kirakatba?
A műsorokba?
A reklámokba?
A férfiaknak?
A másik…az meg csak van?
Ott álltam, és hirtelen nem az volt a kérdés, hogy mit mondott.
Hanem az, hogy honnan beszél.
Mert ez nem rólam szólt.
De magamra vettem – mert nekem is szánta.
Tudod mi az igazán fontos?
Ezt a mondatot nagyon sok nő magára venné. Akkor is, és most is.
Ez a nő én vagyok.
Az anyukám.
A nagymamám.
A barátnőim.
A vendégeim.
Mindenki, aki már állt konyhában.
Aki cipelt haza ételt.
Aki főzött, adott, jelen volt.
Aki tudja, milyen az, amikor az „otthon illata” belengi a teret. Amikor egy fáradt melós nap után még vár rád egy vagy több éhes száj, egy rakat mosatlan, meg tanulni is kéne a gyerekkel, gyerekekkel.
Ez a valóság egyik "szaga".
Ez nem egy vélemény volt.
Ez egy hitrendszer.
Egy világkép, ahol a nő értéke attól függ, hogy mennyire kívánatos mások szemében.
Ahol választani kell:
Nő vagy anya.
Vonzó vagy gondoskodó.
Csillogsz vagy szolgálsz.
Kívánatos vagy… vagy „csak” jelen vagy otthon.
De ez nem igaz.
Ez egy hamis dilemma.
Egy nő nem két doboz.
Nem egy szerep.
Nem egy állapot.
Ugrálunk a szerepek között, de nem ragadunk bele. Főleg nem értékeljük le egymást egy-egy pillanat alapján.
Egy nő épít.
Egy nő támogat.
És nem tapos lefelé,
miközben éppen felfelé halad.
Az a nő, aki főz a családjának, nem kevesebb. Az a nő, akinek aznap ételillatú a haja, mert adott, gondoskodott, jelen volt, nem kevésbé kívánatos.
Sőt.
Az a nő, aki kapcsolódik, aki ad, aki teremt mélyebb szinten válik vonzóvá.
Nem csak a szemnek.
Hanem a léleknek.
Ezt nem lehet lemosni egy samponnal.
Nem lehet elvenni egy mondattal.
Gondolkozz el azon:
Mikor próbálnak téged beskatulyázni?
Mikor sugallják, hogy választanod kell?
Most tedd fel magadnak a kérdést:
Ez tényleg az én igazságom?
Mert nagyon sokszor nem az.
Csak átvett mondatok.
Régi minták.
Mások félelmei.
Az igazi erő ott kezdődik, amikor nem reagálsz automatikusan.
Amikor nem akarsz megfelelni.
Amikor nem akarsz bizonyítani.
Hanem egyszerűen tudod, hogy ki vagy.
Én ott, abban a reklámszünetben nem vitatkoztam.
Nem magyaráztam.
Nem bizonyítottam.
Csak figyeltem.
És később megértettem valamit:
Nem kell minden hangra reagálnom.
Nem kell minden véleményt magamra vennem.
(Mondjuk ez csak utólag sikerült igazán.)
Attól, hogy valaki hangosan mond valamit, még nem lesz igaz.
Attól, hogy valaki máshogy látja a nőiséget, még nem lesz kevesebb az enyém.
Sem a tiéd.
