Volt egy pont az életemben, amikor elkezdtem megkérdőjelezni mindent, amiben addig benne voltam. Barátságokat, helyzeteket, szerepeket, sőt még azt is, hogy ki vagyok én valójában. Sokáig próbáltam belehelyezni magam különböző „dobozokba”. Egy közegbe, egy identitásba, egy elképzelésbe arról, hogy milyennek kellene lennem. Kívülről sokszor működött is. Belül viszont volt egy halk, de kitartó hang, ami jelezte, hogy valami nem stimmel. Csak sokáig nem akartam meghallani.
Olyan volt, mintha egy kacsa lennék, akit egy köcsögbe próbálnak beletenni. És egy ideig még azt is elhittem, hogy biztos velem van a baj, amiért nem férek bele rendesen. Hogy ha jobban próbálkozom, ha jobban alkalmazkodom, akkor majd sikerül. Közben meg egyre jobban feszített az egész. Nem azért, mert rossz volt a köcsög, hanem mert egyszerűen nem oda lettem kitalálva.
Az igazság az, hogy ezt már évekkel korábban is éreztem.
2011 óta bennem volt egy működés, egy irány, amit újra és újra elnyomtam. Mert féltem. Féltem attól, hogy ha tényleg beleállok abba, ami bennem van, akkor változtatnom kell. Kilépni dolgokból, amik addig biztonságot adtak, vagy inkább amiket én hittem annak. Amikről azt gondoltam, hogy jók nekem, hogy ezt várják el mások, hogy ebbe kell beleférnem ahhoz, hogy elfogadjanak.
És itt volt a csapda!
Mert ez a biztonságosnak hitt út valójában nem volt biztonságos. Csak ismerős volt, csak megszokott, csak egy olyan működés, ahol folyamatosan meg akartam felelni.
És közben voltak pillanatok, amikor ha csak rövid időre is, megengedtem magamnak, hogy úgy működjek, ahogy igazán jön belőlem. Amikor adtam, támogattam, figyeltem, jelen voltam. Ezekben a helyzetekben mindig megkönnyebbültem. Könnyű lett, természetes. De aztán visszacsúsztam. Vissza a köcsögbe.
Vissza abba, amit biztonságosnak hittem, és amiről azt gondoltam, hogy ezt várják el tőlem.
Valljuk be, sokkal könnyebb benne maradni valamiben, még ha nem is jó, mint elindulni egy másik út felé.
Aztán jött a testem, és ő már nem finoman szólt. A Mucha-Habermann-szindróma nem csak egy diagnózis volt az életemben, hanem egy nagyon határozott jelzés.
Egy rohadt nagy STOP tábla!
Egy olyan pont, ahol már nem lehetett tovább ugyanúgy működni. Az élet konkrétan kivett a megszokott ritmusból, és adott valamit, amit addig kerültem, csendet.
Közel három hónapig tartott ez az időszak, és bár kívülről lehet, hogy csak egy nehéz, lelassult periódusnak tűnt, belül elképesztően intenzív volt. Mert abban a csendben a belső hangom már nem csak suttogott. Ordított. Minden nap. Nem hagyta, hogy eltereljem a figyelmem, nem hagyta, hogy újra elnyomjam. És ahogy teltek a napok, egyre tisztábban kezdett összeállni bennem valami, amit addig nem akartam teljesen kimondani.
Hogy teljesen mindegy, milyen közegben vagyok. Lehetek új társaságban, ismeretlen helyzetekben vagy akár szélsőséges körülmények között is, a működésem ugyanaz marad. Én akkor vagyok igazán jól, amikor adok. Amikor támogatni tudok másokat, amikor emelek, amikor jobb közérzetet, minőségi időt vagy akár csak egy kis könnyebbséget adok valakinek. Amikor a tudásomat önzetlenül átadom.
És itt jött a legfontosabb felismerés, nem az volt a baj, hogy nem voltam önazonos. Hanem az, hogy nem azt az oldalamat éltem, amiben igazán jól érzem magam. Nem azt, amiben könnyű a lelkem.
A betegség nem elvett tőlem, hanem megmutatott. Lehántotta rólam azokat a rétegeket, amik már nem szolgáltak engem, és visszavezetett ahhoz a működéshez, ami mindig is ott volt bennem, csak tisztábban, erősebben.
Azóta ezt nem csak magamért tartom meg.
Mert pontosan tudom, milyen az, amikor valaki benne van egy „köcsögben”, és azt hiszi, ez az élete. Hogy ennyi. Hogy ezt kell bírni. Hogy így kell működni.
És azt is tudom, milyen az, amikor először megérzed, hogy van egy másik út.
Ami lehet, hogy félelmetesnek tűnik, de közben sokkal igazabb.
Ma már ebben kísérem a hozzám fordulókat.
Nem megmondom, mit csináljanak.
Hanem segítek meghallani azt a hangot, ami bennük már régóta ott van.
Azt, ami nem hagy nyugodni.
Azt, ami tudja végre az utat.
